„..gyertek el máskor is, csak jobb, ha itt vagytok, kissé olyan, mintha még mindig veletek lennék, mintha még mindig élnék.”
      (Oravecz Imre)


Lannert András a kollégánk – nagyon furcsa hozzá tenni, hogy volt. A harmincnyolc éves rendszergazda hirtelen hagyott itt minket, a sors különös kegyetlenséggel elkövetett, tragikus fordulata folytán. Ha belépünk a Kozma-munkatárs facebook-csoportba, az első dokumentum, ami a szemünkbe ötlik, nem más, mint a wifi-jelszavak és a hozzájuk tartozó felhasználónév. De őt, aki feltöltötte, őt már nem látjuk sehol.

Andris 2015 szeptemberétől kezdett a Kozmában. Szakmájához méltóan, a virtuális térben találkoztunk először. Online irodalmi műhelyünkhöz, a „Kozmaköltészet – Friss Forgácsok”- facebook csoporthoz ajánlott tanulói programokat, mielőtt személyesen találkoztunk volna. Érdekelte az iskola világa, hogy hogy is lehetne az informatika vívmányaival kicsit felpezsdíteni a munkát. Elszántsága meggyőzte az iskola vezetőségét, hiszen végül is az ő pályázatát fogadták el, mikor rendszergazdát kerestek.

Andris különös egyéniség volt, azt is mondhatnám, hogy különc. Az informatikus szakma egyébként is egy „külön világ” az „átlagos földi halandók” számára, egy külön nyelv és egy, már-már misztikus rendszer, melynek csak a felszínén egyensúlyoz az információs társadalom. A struktúráját csak kevesen értik. Andris együtt lélegzett ezzel a világgal, és szeretett volna minket, „kívülállókat” is minél jobban bevonni ebbe – ez persze nem volt egy könnyű vállalás.

Ha három szót kell mondanom, ami eszembe jut Andrisról, azt mondom: segítőkészség, jóindulat és szelídség. Hadd mondjak négyet. Lelkesedés. Tele volt ötletekkel és tettvággyal. Az ideje jelentős részét az iskolában töltötte, neki ez nem egyszerűen munka volt, nem számolta az órákat, sem a befektetett energiát. Nem próbálta meg olcsón megúszni, nem latolgatta, hogy alacsony béréhez mérten „megéri-e” mindent beleadni.

Április 20-án láttam őt utoljára. Oravecz Imre Távozó fa című verses kötetének e-book-verzióját konvertálta át nekem, de – lévén ezen a területen nem túl tehetséges - még így sem sikerült kinyomtatnom a verseket. Említettem neki, hogy, ha lesz ideje, mutassa már meg, mit kezdjek velük. Hamarosan feljött, kezében a kinyomtatott szövegekkel – mosolyogva nyomta a kezembe, hogy „erre már ne legyen gondom”. „Köszönöm, nagyon” – mondtam neki megkönnyebbülten, és még hozzátettem, mint egy rutinszerűen: „majd meghálálom”. Csak legyintett nagyvonalúan, mint már annyiszor, és nem sejtettem, hogy utoljára. Hogy ez az adósság is megmarad.

Nem tudom már meghálálni – a halálról, búcsúzásról szóló, finom Oravecz-versek az utolsó, kézzelfogható emlékeim tőle. Mindig emlékeztetni fognak arra, hogy sosem tudhatjuk, mikor váltjuk egymással az utolsó szavakat – ezért is olyan fontos a szelídség, a jóindulat és a segítőkészség. Hiszen minden elmúlik, de az emberség és a jóakarat nem múlhat el soha.



2017.08.20.
Cím: 1041 Budapest, Deák Ferenc u. 40. Tel.: +36 1 369-62-41
arculat: Zsankó László
programozás: Szakács Zsolt /fr.:03.09./

-- oldaltérkép --



mt: 4522